Írhatnékom van. Kétségek, rossz érzések töltik meg lelkem.
Délelőtt önkívületi állapotban hívott fel elhunyt barátom lánya. Nem akar
senkiről hallani, nem tudja, mit és hogyan tegyen a rengeteg dologgal, ami rá
maradt. Elege van a sok nőből, aki azt állítja magáról, hogy az apukája
szerelme volt!
Hát igen. A testvérem azt mondta, gondoljak csak bele, mi hogyan éreztük volna
magunkat, ha apánk halála után már a negyedik nő is azzal jönne, hogy ő volt
apu imádottja. Hihetetlen, de igaz, hogy ez a fiatal teremtés nem tud nyugodtan
gyászolni. Megértem őt, és azt is megértem, mennyire zokon veszi, hogy nem tudja
hova tenni az apja rajongói táborát.
Amikor még életünk a miénk, bele sem gondolunk, mennyire sérülékenyek vagyunk.
Egy hajszálon függ a létünk. Ha elszakad ez a szál, és elmegyünk, nem mindegy,
mit hagyunk magunk után. Akiket szeretünk, nem hagyhatjuk kétségek közt,
összezavarodva a fájdalom és a gondok kelepcéjében.
Amikor arra gondolok, hogy életünkben rendezni kell sorainkat, nem a halálra
akarok készülni. Pusztán annyit szeretnék, hogy az én szeretteim bánatát ne
tetézzék felesleges dolgok.
Sajnálom.