szösszenetek

2008 december 7. | Szerző: Süti |

 

Ömlik az eső. Veszem a kabátom, a kutyám rohan az ajtóhoz.
Nem megyünk sehova sem, húzd be a kézi féket! Csak az erkélyre megyek cigizni.
Szegény kutya! Lehet, hogy neki van igaza? Mennünk kellene sétálni? Nem sok
kedvem van hozzá. A hajam szanaszét áll, és különben is sörkifli szagom van.
Ebben az állapotban sétáljak? Úgyse lát senki! Na persze! A sörkifli szagát
mindenki megérzi rajtam!

Láttam hulló csillagot. Kívántam valamit.
Hihetetlen, hogy olyan dolgokat ki tudok mondani magamnak, amikről álmodni sem
mertem!
Nem tudok figyelni, mert fiam, aki 11 éves, a befektetésekről és a kamatokról
faggat.
Aztán meg jön a laza szövegével: jajj anya, annyi pasid lehetne, hogy nem férne
a telefonszámuk a telefonkönyvedbe! Ejnye anya!
Igaza van a gyereknek, lehetne, de nincs. Nem miattam, hanem mégis magam miatt.
Aki nem veszi a fáradtságot, hogy figyelmet áldozzon rám, az lemarad rólam! Én
nem udvarolok, nem illik hozzám!